Mindig örömmel tölt el, amikor látom, hogy van értelme annak, amit csinálok, amikor észreveszem a fejlődést. Ma voltam hamradik alkalommal bikramozni. Egyre jobban izzadok - azaz egyre nagyobb felületen és többet. Undi, de tényleg sikerélménnyel tölt el. :D Aztán: az ászanák is jobban mennek. Bár a félteknős- és a nyúlpózt még mindig nem teljesen értem, és valahányszor csak a térdre kell tenni a homlokot, mindig vagy 5-10 centi hiányzik, pedig igazán igyekszem stb, stb, észrevettem, hogy az eddiginél féloldalasabb vagyok. Mármint emlékeim szerint a jobb csípőm és térdem, meg úgy az egész lábam sokkal merevebb volt mindig is, de nem ennyire. A faállásban például a bal lábfejemet régebben ott tudtam tartani a combtövemnél a kéz segítsége nélkül, most azért még kell tartanom. Ellenben a jobb lábamnak mindig kellett egy kis segítség, hogy ott maradjon (bár volt, hogy ment nélküle is, de nem ez volt a jellemző), és most még a kezemmel tartva is borzasztó nehéz ott tartani. Az íjtartásnál viszont ennél is szembetűnőbb a felemásságom: a jobb lábfejemet sokkal lejjebb és kijjebb látom a balhoz képest, és nagyon kell figyelnem arra, hogy szimmetriába hozzam őket. Fura.
Ellenben a hátrahajlások sokkal jobban mennek. Pl. a tevepóz. Volt, hogy nem is bírtam megfogni a sarkaimat, és csak a fenekemen támaszkodva hajoltam hátra. Most meg már meg tudom nézni magamat a hátsó tükörben (ha épp egy oszlop előtt terítem le a szőnyegem) vagy akár a talajt is látom magam mögött. Nagyon meg is szerettem ezt az ászanát. A hasamon a háj még mindig kurvára útban van, és iszonyú kényelmetlen vele nemhogy hajladozni, de létezni is, de már látszik, hogy feszesedik. Nagyon ragaszkodó típus ez az american campfat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése